Kiheréltek. Nem fájt.
A sebek gyorsan gyógyulnak.
Emlékeim csörgedező forrása
tisztára mossa az arcom.
Még élek, de életet már nem adhatok.
Magyarázat:
Az asszony dolgozik, én munka után estig a konyhában geblázok, a gyerekek szarnak a fejemre. Vagyis ez nem igaz, csak hagyom nekik, hogy élvezzék a gyermekkor gondtalanságát. Rosszul nevelem őket? Lehet. Már túl egykedvű vagyok ahhoz, hogy ezzel is foglalkozzak.
Ez a magyar valóság.
Igen-igen. 45 évesen már unom az egészet. Depresszió? Olyasmi. De nem a semmi okán, hanem a reménytelenség okán. Mert mi vár rám? Milyen szép öregkor? Tisztes nyugdíj, amiből megélhetek? Egészség? Amikor már most az infarktus kerülget? Szép kis házikó? Még fel sem építettem. Nyugodt, gondozott kiskerttel, ahová öröm kiülni? Örömmel csinálnám, ha lenne időm ápolgatni a növényeket. Talán majd a gyerekekben telik örömem? A két nagyobb már most azt mondja, hogy nem marad ebben az országban. Mennek Amerikába. Igen, nevelném őket hazaszeretetre. De legalább jó példát mutathatnék nekik. Két diplomával a hónap végére nincs ennivalónk. Túlzok? Igen. Ez azért túlzás. Van mit enni, de olyankor szalámira már nem futja. Elviszi a pénzt a tanulás. Biztosan ilyen életet szeretnének? És én? Ilyet szeretnék nekik?
Mindig is jól tanultam. Dolgozni is szeretek. A ház körül is megcsinálok mindent, ami adódik. Egy időben hittem, hogy egyre jobb lesz. Ma már tudom, hogy nem lesz.
